VERSEK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

DEBRECEN

 

Ez a város általában az, ami.....porral födte dzsumbuj,

vagy részegen botorkáló bolond:

képtelenség elveszni, s eltűnni benne.

Alkalmatlan az életre és a szerelemre.

 

Süketen zihál a ráömlő hőség alatt,

ami még élhető, és mozog,

azt mind felperzseli a nap.

 

Kockakő tengeren botladozik lábam,

a szívem is rogyadozva jár,

felkapom az orrom a kutyaszar szagára,

- a sarkon "délceg", posztos rendőr áll.

 

Őrizni a rendet?...Már képtelenség.

A vakolat lemállik, s a fejemre hull.

Olyan elhagyott, és beteg ez a város!

A nagytemplom órája delet ver, vadul.

 

A madarak riadtan csapkodnak a fényben,

- Összekarcolva az időt, és az eget -

Keresnék egy utat a kietlenségben,

egy utat, ami haza vezet.

 

A "galambok itt mind szürkék, és dagadtak,

Úgy mozognak mint ormótlan ólomkatonák,

Szemük kidülled, - mohón zabálnak -

Lecsupaszítják az "Úr" asztalát.

 

Egy sárguló idézet "rátapad" a számra,

- olyan szomorú, romlott ez a nyár -

Pedig,...egykor jelen volta,....nem rég,

Most meg csak bambulok, értetlenül a napba,

.....menedéket keresnék.

 

Egy pillanatra megállít, dús hajával vállon érint a múlt,

a táj idegen, a város idegen,

a flaszter megolvadt,

- a pokol elszabadult........

 

 

 

AHOGY KÖZELÍT

Ami már nem akarok lenni,
Amire már nem kell időt szánnom,
Amit át kell lépnem, hogy ne alázzon.

Amitől már nem lehetek több, se kevesebb,
Amiért már nem éri meg elengedni tekinteteket.

Amiért már nem szabad, hogy a lélek - ott legbelül - fázzon,
Amiért már nem tudnék megalkudni, hogy bárki bedaráljon.

Amiért már nem akarok jobb, vagy rosszabb lenni,
Amiért már nem kell a minden, mert olykor lehet több a semmi.

Belenézhetsz a számba,
- lehetek lovad -
Mustrálhatod fogaimon az éveket,
Bármit tehetnél velem, - bármit megmutatok neked -
Mert idebent már helyet talált minden pont, minden ékezet.

NINCS MIÉRT FÉLNEM,
Már nem fenek fogat,
Már ujjat sem húzok - minek -
S bár tudom, már mindent lehet, már mindent szabad,
Azért még megmaradok hitemben
Azért még nem adom meg magamat.

HA MÁR TÉRDELTEK, NEM ÉRDEKELTEK !
...Rend lesz egyszer, nélkületek is.
Nálam addig is leülhetsz,
Nem kell érte hála...
Egy kávé,...egy tea,... vagy bármi ?
A szívem nyitva, 
A kulcs meg ott, ...a zárba...

 

 

 

BARNÍTOTT "szösziNet" /SZÖSSZENET/

Közhelyzabáló, "jó szándékúnak" vélt,
nyárspolgári bamba,
szoborként áll, - azt hiszi magáról, hogy tévedhetetlen,
amit hisz, az szent és sérthetetlen,
- mert hogy úgy van az, na! -

Szeret "stigmázni", és szerfölött bátor,
Báránybőrbe bújt, - sértett - életimitátor. 

Cseng és bong a harang,
húsvét közeledne,
- a nyelvén szentelt ostya -
s ha "véletlenül" nem vigyáz a rendre,
egy elhullt pillanatban,
tán még megtisztul az elme.

Alkalom szüli a tolvajt, ha esélyt kap
a hőn áhított mennybemenetelre.......

 

 

 

AZ ELSŐ MESÉM KISFIAMNAK, ÁRONNAK
/ Apám emlékére…/

Szalad az ősz, közel a tél, az élet egyre nehezebb...
- Mit segítsek Nagyapóci, hogy segítsek teneked? –
Törte fejét Birzi- Borzi, szíve csordultig tele,
segítene Nagyapónak, hogy könnyebb legyen élete. 
Hirtelen jött a sugallat, furcsa, édes gondolat,
felkapta a nagykabátot s huss az ajtón kiszaladt…

Elment Birzi-Borzi az erdőbe éjjel, 
Nagyapó meg nem értette mi van a legénnyel.
Hová szaladt vajon, merre vitte lába, 
merre menjen érte, vajon hol találja?
Elővette botját, settenkedett halkan, 
féltő szíve vitte, - lehet hogy nagy baj van?
A legény meg csak futott, vitte fürge lába, 
dübörgött a szíve a hideg éjszakába.
Szinte nem is futott, hanem szárnyalt, repült,
a lombok össze súgtak, az erdő hangja elült.
S lám, alig hogy elindult, az útnak ott a vége,
hold fényénél landolt az erdő közepébe.
Gyorsan körbe nézett, társakat keresve,
- Ki segít majd nekem, tán a nyúl, a medve? – 
De nem volt idő várni, pörgött már a rokka, 
tüsténkedett halkan, sok volt még a dolga. 
Birzi-Borzi serénykedett, szedte a sok gallyat, 
jött ám a sok manó, - segítünk mi rajtad! –
Gyűlt a sok kis fácska ölre, majd halomra, 
a hidegből meleg lett, míg járt az idő rokka. 
Nem is vették észre, hogy Nagyapó már ott van, 
csendben figyelt, megbújt egy bokorban.
Aztán előlépett, kipirult az arca,
szemeit fátyolként könnye eltakarta.
Kérdi Birzi-borzit, - Mit csinálsz te gyermek? –
- Össze gyűjtünk mindent, csak legyen még türelmed! –
- Haza hordjuk a fát, berakjuk a csűrbe, 
elég lesz tán addig, míg a tél elülne.
Meleg lesz a házban, forró lesz a kályha,
összebújhatunk majd a meleg szobában.
Nagyapó csak ámult, szeme könnybe lábadt

- Az Isten áldja meg az én kis unokámat! –

 

 

 

EGY BENTLAKÓ DALA
 

(üzenet a másik oldalról, azoktól a fogyatékkal élőktől, akiknek a hangja nem hatol át a "falakon")

 

Nem voltál még nálam este hét után,

mikor parányira szorul a szívem,

s magányom egekbe nő,

Szüleim után vágyom,

bár tudom, nincs hozzá „térerő”!

 

Amikor minden elnehezül bennem

ólomként húzom a kezem, a lábam

- társat is keresnék –

van álmom és vágyam!

Jaj, olyan szigorúak az esték!

 

Ilyenkor talán kiteljesedhetnék,

szobámban, pizsamámba zárva

jobban viselem a kínt.

A lelkem a pusztába kiabálna

s én maradok megint…

 

A folyosón még neszel a nővér,

puhán és fullasztón borul ránk az est,

zizeg a képernyő, már csak hangyákat áraszt…

pihenni vágyna a test.

 

Holnap ébredünk egy újabb reménnyel,

talán van még erőm újra kezdeni,

ígérem, küzdök és kapaszkodok

ha lehet.

Csak arra kérlek segíts nekem,

s ne húzd el tőlem segítő kezed!

 

 

MA ELMONDOM

 

Ma elmondom – ha a szemedbe nézek

és hozzád érek,- ma végre vállalom,

s hagyom, hogy hasson rám a méreg,

ez az őrült, s furcsa fájdalom.

 

Ma megszületik a beszéd halála,

ma nem leszek a szavak tanára,

az ösztöneimmel beérem,

nincs bennem semmi szemérem.

 

Az alkohol az a gyalázat, ami utat nyit

- nincs már szorongás, félelem –

ma utánad kap mind a két kezem!

 

Parányi tüzek gyulladnak bennem,

az égett hús szagánál kell melegednem.

Olyan szomorú, hitetlen és szánalmas vagyok!

Stigmákkal borított a testem, fáj nagyon!

Ez egy rohadt nyitott könyv, lapozz bennem,

neked adom, rád hagyom!  

 

 

 

AZ UTAD NÉZEM

 

Az utad nézem… se eleje, se vége.

Minden ízzik még az alkotás tüzébe!

S bár alig lankad a hév,

karmos oroszlánok lopakodnak – hadban,

körbenézel, s látod:

Senki sem pótolhatatlan.

Szeretünk; egy páran itt vagyunk még,

jelenléted fontosabb mint megannyi emlék,

a mosolyod, a komolytalan élcek,

körbe hálóz minket,

mint anyagot a férced.

Veled jó volt játszani,

s veled volt jó nevetni,

megtanultuk Tőled mit szabad,

s mit nem szabad feledni.

Most kicsit csendes minden

ma lágyabbak a fények

ma többen lesznek talán

akik „hazakísérnek”.

Ma minden közelebb van,

Ma semmi sem lesz távol,

S mi meghúzódunk benned,

Lehetsz bárkivel

és bárhol.

 

 

 

TYLL MARGIT EMLÉKÉRE

 

Emlékek, foszlányok tőlem.

Ócska holmik, rongyok.

Nem tudom, meg lehet-e idézni belőle megannyi emberi sorsot .

 

…Szolnokon belefulladtunk a nyárba.

Minden ízzott, ragyogott.

Az illatát ontotta a hársfa,

s az udvaron a budik árnyékába

három Grácia színházat játszott

és csacsogott.

 

…S voltak percek a Tiszánál

-emlékkép a kávéillatban úszó konyha-

s lebegtünk az ablakon át

szerelmesek voltunk a csillagokba.

 

És a Pannónia utca…

a frissen sütött pászka.

Ha beléptél az ajtón,

megbotlottál

a pogácsa illatába.

 

Volt bőröndön alvás, - összeszorulva a kis szobába –

S koloniál bútor helyett egy rakás

megdicsőült gyümölcsös láda.

 

S voltak kacagások és veszekedések

s szívünket égető percek.

Rossz utak, és jobbak,

s csillám szerelmek. ..

 

Most… megbolondult minden.

Elakadt a játék.

Az egyik Grácia félreállt, kilépett a sorból.

Már nem sír és nem szeret

már nem ölel és nem dorombol.

 

Óh Ég! Visszacsempésznélek oda,

az elejére,

Nem újrakezdeni, csak átélni mindent,

hogy legyen időnk találni embert,

hogy legyen időd találni Istent. 

 

 

 

ECCE HOMO?

 

Ennyire szeretsz,

ennyire jó vagyok nálad,

s így iszod minden szavam?

Ez a szeretet már engem is „megbabonázhat”,

ez a szeretet szinte parttalan.

 

Ahogy kis cetlijeimet összegyűjtöd,

s tán titokban elmélázol a verseken,

- bár a pálinka „hirdetés” nem a valóság-

mégis bódít, mételyként árad szét lelkeden.

 

A TE buzgalmad inspiráló,

s újabb cetlikre, versekre késztet,

mert így általam életed értelmet kap,

s ez annyira megható,

hogy már nem is érdekelnek a Miért?-ek.

 

Szinte magam előtt látom ahogy két kezed

elmatat a rajzszögön,

miközben szíved hevesebben ver!

 

 

Gratulálok, íme itt az EMBER!

 

 

 

MIKOR AZ AJTÓT

 

Mikor az ajtót – magad után – behúzva,

Lábad úgy indul el,

hogy nem tudhatod ebből az egészből

mi volt kudarc vagy siker,

mikor a vizslató tekintetekből

már nem tudod kiolvasni,

ki itt az ellenség, az élet „imitátor”,

s ki az, ki megérint – indíttatva a szív szavától.

Mikor nem sejtheted marad-e utánad űr,

vagy beszűkül a végtelen,

mikor a Lélek fejvesztve menekül,

s kicsit úgy érzed, reménytelen

értékeket adni, s kapni,

mikor már nincs miért

pörölni, s maradni,

akkor állj meg egy percre,

csitítsd szíved,

hallgasd dobogását.

- Vajúdj! –

Szüld meg magadnak a rendet;

az utolsó megmérettetésed

Isten, vagy a Lelked!

 

 

 

ÚTRAVALÓ

 

 

Felnéztem az égre;

Csillagokat láttam, a tejút meglobogott.

Szemetekbe nézek; már nem sírok, már nem zokogok…

 

Mint gigászi nagy folyó, olyan az élet;

Semmi sem végleges, semmi sem kiszámítható.

Ha útra keltek rajta, kell hozzá egy hű társ,

Néhány jó barát, - s egy biztonságos hajó –

Mert lehet még egy-két jobbra át és balra át

A folyó akkor is rohan, akkor is halad tovább!

 

Ha a figyelem lankad,

A medrét ott szakítja át, hol leggyengébb a gát,

Hol megkopott a hit, és megkopott a hűség,

Ahol már nincs társ, nincs jó barát,

Csak a mindent magába záró tenger;

Az út végén derül ki, Ki volt mellettünk,

S ki volt „Az ember”!

 

Felnéztem az égre;

Csillagokat láttam, a tejút meglobogott.

Szemetekbe nézek; már nem sírok, már nem zokogok…

 

 

 

BOCSÁNAT

 

A fuvaros szekerek megállnak,

lovak horkannak,

a kocsis meg mordul,

nem érzik már egészét e világnak,

lassan mind visszafordul.

 

A fák is úgy érzik – korai tán,

de siratnak ahogy fakadnak,

a szél is morajlik talán,

már nincs ereje a szavaknak.

 

Most sima, szelíd a csend.

Csak a szívünk zakatol benne.

Az utolsó percben – ha volna mersze-

a lelkünk is tisztulni menne.

 

Van mit meggyónni…

Volna miért bocsánatot kérni.

S nem tudom hogy tudnánk-e

mindannyian a szemedbe nézni…

 

Köztünk járt az ember,

s úgy belefáradt…

- arcát hol fájdalom,

hol takaró takarta –

most elindult,

s bele olvadt a napba.

 

Valahol csendben ül,

röt haját a szelíd szél bontja,

- újra szabad a madár -

irigyelhet a világ összes bolondja.

 

Drága Édesapánk!

Egyetlen szó van még mi

elhagyhatja szánkat,

- mert rosszat is tehettünk -

s ha rosszul is szerettünk,

 

Bocsánat, bocsánat!

 

 

 

ÁRON BÖLCSIS BALLAGÁSÁRA

 

 

Ma még itt pörgök és forgok,

- tereled a szívem -

ma még játszol s játszhatok veled.

Olyan egyszerű hogy megnyugtat az arcod,

s annyira jó hogy foghatom kezed.

 

A világgal vagyunk mi így összezárva,

s Te nyitogatsz sok színes kis ablakot,

s míg "kirepülünk rajta", együtt megcsodáljuk

az erdőt, virágot,

s az ébredő napot...

 

 

El fogok menni, ... mert el kell mennem.

Ma olyan hamar nő fel egy piciny gyermek!

Tegnap még itt szaladgáltam körbe s körbe,

s holnap már óvodába megyek!

 

De mindig lesz egy utam,

s mindig lesz egy ajtó,

amit - ha úgy akarja lelkem - megnyithatok.

Akkor majd beosonok hozzád, s a szívedre szállok,

 

- kérlek ne felejts el! -

hiszen múltad, jelened és jövőd vagyok. 

 

 

 

KATINAK

 

A makacsságod s a hited

hozott el idáig.

Semmit fel nem adtál,

s közben sok lett fejeden

az ezüst színű hajszál.

 

 

Sírtál, s nevettél

- folyton vágytál a szeretetre –

s mégis hányan visszaléptek.

küszöböd s az árnyékok

már egekig értek

és elmaradtak gyakran akiket szerettél;

a nyarakban olykor már vibrált a hideg tél.

 

 

Most ott ülsz fent,

kislányos mosolyoddal lógatod

a lábad.

 

Látod?

Egyszerre mindenki Istennek

ajánlott,

s úgy szeret most Téged

hogy a kínzó fájdalom

szívedig éget.

 

Szelíden vibrál a fény,

elcsitult a lázad,

bánatunkat felfogod, érted,

s nem teszel fel kérdést,

nem feszegeted a Miért?-et.

 

Most még egyszer magadhoz

szorítsz minket

mert te már érted,

láttad az elmenőket

– s Istent.  

 

 

 

40 / EGY TÖRÖK JÁTÉKFILM MARGÓJÁRA /

 

Törött tükör osztja késsel szabott arcát, - mint madárraj szabdalta, tátongó eget - ékezetet rajzol körmével a falba, aki még el sem indult, s már megérkezett. Vizet iszik, habzsol,- ami már " rég annyi "-, torkából felbugyog, s szét terül a vér, aztán a maradék felhatol a "padra", és kiszakad az orron át, - csak rágd a húsát révült kábulatba, csak rágd, ha már annyira megkívánt! Nevetnél még, futna szét a szájad, de a levegőt egyre kínosabban veszed, olyan képtelenség, hogy most sincs bocsánat, fültől fülig ér már lelkedben sebed. Se Isten, se ember, se helyben se távol, egy pillanatra majdnem megkaptál mindent a világtól, de annyira lehetetlen a kép,..az ilyennek csak annyi maradhat, hogy esetleg meghaljon valamiért. Az emberfolyamban tántorogva "táncolsz", nincs már lépés amit megtehetnél, könnyűvé váltál, súlytalanná, s alig érzed ahogy felkap a hideg szél. Az ujjad még előre szegve, - kereshetnéd Istent, a megváltót magát - de csak a másodpercek hullnak feszes fegyelembe, s többé nincs már ideát, vagy odaát........

 

 

 

ENNYI

 

Mert nincs életünk,...vértelen pattogok világunk meghasadt tengelyén, a kocsi szét akar szakadni alattam: csak a kátyúkat látom, ahogy szembe jönnek felém, száguldanak, a pofámba röhögnek, én meg kapkodom a kormányt, próbálok felülkerekedni, de csak egyre szaporodnak - nincs esélyem semmi - no ennyi az ennyi...

...mert nincs életünk,....szarnak bele minden napomba, rohanok, az idegrendszerem szét szakad ahogy kifeszül a kés alatt, - a forró kávét rácsorgatom magamra - már senki sem figyel a szavamra, - szét hullott minden... - sem ember sem Isten nem akar kegyelmébe venni, csak belerázna, beleverne a szürke hétköznapokba, hogy ott fogjon, eltemetve,....s már nem tudnék mosolyogva nézni a szemedbe, csak öklendeznék, hánynék, s mielőtt mindent meggyaláznék, a fogaim közül sziszegve mondanám: indulni kéne, talán jó volna menni,... hát ennyi volna az ennyi....

...olyan bamba, kiürült minden...- kinézek a fejemből -értelmezni próbálom a semmit, a bizalmat már régen eltemettem, - félve kapaszkodunk a sikoly teli csendben -...már régóta tudom: nem értem, ellenem politizálnak, s a végén engem tesznek majd felelősnek, s ha elbukom, s felbukom, nem engem kiáltanak ki hősnek, mert majd ott lesz a másik, aki többet nyal, de kevesebbet pofázik, aki szebb és jobban vasalt az inge, aki nem készít otthon magának kötelet a kilincsre, aki nem moralizál, s ha valami fáj, inkább ásít, mert ő a király, s ott vannak áldozatnak a pirik, s parányik. Minden gondon, nehézségen átfut, s míg én morfondírozok, s kétségekkel élek, mindenen lazán tovább jut, s a hatalom megóvja, mint a fészek.

...én meg ott maradok magamba, a szennynek, s mocsoknak van ma hatalma...már nincs értelme a Golgotára menni....

mert csak ennyi az ennyi...

 

 

 

Mi jár a fejembe, mi jár a fejembe, na mi?

Moslék az idő, a nyúlnak meg lefagy a farka,

ki az a marha,

aki locsolni menne? - az úrnak kegyelme elmaradt-,

még jó hogy nincs minden hó alatt.

Aggódni azért még sem fogok.

Szívemre bánat ne szálljon, a lelkemet forralja bor,

nincs idő és nincs az a kor, mi lelkemben

annyi pusztítást követhetne el,

hogy elvegye reményem,

élhetek kifosztva, csórón és szegényen, 

a szeretet s a szerelemre való készség mindig ott marad, 

lehet a világ hét lakat alatt,

én akkor is szabad vagyok!

Nektek meg üzenem, ne legyetek restek,

ne bízzatok mindent istenre, s másra,

a gesztenye kaparásra

ne dobjátok oda a gyengét, az elesettet,

mindenki tegyen azért ha megújulást akar,

a fényt, szabadságot, s rendet együtt kell világra hozni,

nem kell félni és habozni,

ha kell harcolni kell, s hadakozni!

Légy büszke és öntudatos,

ne légy hivalkodó, puccos díszmagyar

-van már belőlük elég -

aki segíteni és küzdeni akar, 

csak annak fogadd el a kezét! 

Rakjunk tüzet, hogy legyen mit féken tartani...

 

 

 

A nő gyakorlatilag olyan mint egy csodálatos damaszkuszi penge: amint megvillan a fényben, szinte észre sem veszed, ahogy a szíved mélyére hatol, s mikor kisiklik belőle, a tudat oly gyorsan homályosul el, hogy szinte fel sem tűnik ahogy elvérzel.....és ezt lehet szeretni..... köszöntsük, és szeressük őket

 

 

 

MA ROSSZUL INDULT A NAPOM....alig hogy felébredtem szembe fordult velem...először csak motyogott,aztán egyre hevesebben gesztikulált, végül az arcomba csapott. Megelégedtem volna valami egyszerű banális magyarázattal is, de nem...semmi érvszerű magyarázat...de az indulat csak nem enyhült. Fortyogott és püffögött,de az inzultus ellenére is azt kel mondanom: nevetséges volt. Ennek ellenére tovább folytatta...ömlött belőle az indulat... aztán megint el kezdett emelkedni a hangja... s a szemében már láttam, igen láttam: megint ütni fog, de már nem volt időm védekezni...miközben lecsapott. ....Arra gondoltam talán vissza kellene ütni!...de...miért törném össze az egyetlen tükröt a lakásban?

 

 

 

Érik, testesedik a bor. Rozsdásodik a fákon a levél. - Beszöktem hozzád, és meglestelek, - a mögéd bujt gyerek már felnőtt, néha ezt is azt is gondol, már nem sír, nem üvölt, s nem tombol, csak néz és figyel mozdulataidat lesve, s az őszi félhomályban lassan ránk köszönt az este. A rádió alig szól, valami furcsa imát mormol, Te meg állsz s görnyedsz a mosogató felett - teszed a dolgod - s alig rezdülsz mikor hozzád szólok. Megfordulva mondod: tudtam hogy jössz ma, megéreztelek - s már lendül, és ölelésbe fonja nyakamat kezed. Milyen jó,...- egy percre megállsz, s megpihensz - ma még megtehetjük, ma még szabad, s itt lehetünk együtt. Ma még simogathatlak, szerethetlek, ma még kérhet oltalmat anyjától a gyermek. - Aztán leülünk,... hallgatjuk a csendet - nincs mit közölnöm - minden szó egy újabb börtön. Ma elég ha a szemedbe nézek,...érezned kell hogy szeretlek,...amíg lehet elkísérlek, s óvlak,... s a tegnaptól lassan értelmet kap a holnap....

 

 

 

Megint egy temető...a tavasz fényei szelíden remegnek a levegőben...a vakító súlytalan felhők alatt monumentális sírkövek állítanak emléket az elmúlásnak.....eszembe jutnak, felsorakoznak bennem a közelmúlt emlékei...az erőtlenné váló lábak, a remegve támaszt s oltalmat kereső kezek, a tömegét vesztett emberi testek ölelésbe menekülő félelme...a levegővételek erőtlen zihálása, a pulzus elhaló, ritmusát vesztő alig jelenléte. Mind, mind a test súlytalanná válásának, a lélek, az akarat elerőtlenedésének,... a búcsúzkodás jele. Aztán jön az utolsó, reményt adó fellángolás, a lélek végső szalmaszála, melyről lassan lefejti ujjait a kéz, majd csendesen aláhull akár egy súlyát vesztett száraz falevél....aztán felszakad a lélek, elsiratja az elmenőt és önmagát, s az utolsó út után nehéz földel szenteli a testet, majd obeliszket emeltet, szinte hegyeket tolva rá. Legyen könnyű a föld.....de az idő gyorsan múlik, s a kő könnyen magára marad, ha a szívben nincs elég helye a sok, nélküled feledésre ítélt édes és meghitt pillanatnak.Te kell hogy hordozd és őrizd az emléket,.... te légy a lámpás..... ma két embertől búcsúzom... a köveket rátok hagyom....

 

 

 

MILYEN SZÉP,...MILYEN GYÖNYÖRŰ VOLT IDÉN AZ ŐSZ...miközben lelassul a test energiája, felszaporodnak a gondolatok, kérdések,...kérések:...babusgass,...ringass el,...légy hozzám jó, ha hiányzom, ölj magadba!...össze ölelkezik minden, harsányak, szinte hivalkodóan harsányak a természet színei...üvöltenek,belekiáltanak a szélbe,...bele törnek az arcunkba mint valami végső sikoly. A köd már olykor csendben szitál, belefészkeli magát a száraz falevelekbe....és pókhálót erez a húsukon. A hálószobák takarói alatt párolgó testek ontják magukból a vágyat...zihál a test-meleg lepedő...az ablakok bepárásodva, benedvesedve, csíkokban gyűjtik a port az elöregedett keretek redői között. Gyermekek lelkén ül a megnyugtató álom...anyák forognak örökös készenlétben...aztán rájuk szakad a hajnal, s ólomként nehezedő testükön erőszakot tesz a "muszáj". Asztalhoz ülnek,tenyérbe fulladt kávés poharakkal, lesve a nap lomha ébredését. ...Idős emberek féltve szorítják, s őrzik egymás avarként száradó kezét...pihentetik tekintetüket a tájon, míg törékeny testükön áthatol a napsugár, nyarat búcsúztató erejével...Imádkoznak a fák, csupaszodó ágaikat az égnek emelve...alattuk elomlik a táj az elmúlás virágainak fanyar illatával,s miközben nedvei beszivárognak az éltető anyaföldbe,-megnyugszik a szívem....ringasd el...légy hozzá jó, s öld magadba...nézd el hogy gyakrabban rám tör az álom...a nyál tejként csordul ki a számon...míg csendben elnyugszik a testem...álmom az örökké valóság érzékelése

 

 

 

1848,...1956,...!?..../ visszakanyarodva a tegnapi naphoz/

Ültek a sötétben...féltek...érezték hogy baj van...még nem tudatosodott,.. de dolgozott az ösztön...a külvilág úgy feszült rajtuk mint a börtön. Remélték,..valaki ha zászlót emelne...vártak valamit, és félték a hatalmat...vártak valamit...talán a forradalmat. S jöttek a hírnökök - szájukba szorult az álom - jöttek zihálva, megdönteni a rendet...s a néma szájakat feltépte a szó: akarjuk a forradalmat, ha kell felrobbantjuk a csendet! Nyíltak az ajtók, szakadtak a zárak, a szél falakat s tetőt tépett - s ahogy a vihar is - megérkezett, s beépült a zsigereikbe mindenek előtt s mindenek felett a szabadság vágya,..hogy tudják ki mondani a nemet, s hogy érezzék végre, nem volt hiába! És megnyílt a föld, megnyílt a tenger, elsöpört mindent... - hordalékát is szerte szórta - de kevés volt a " haza", s kevés volt az Isten, ahogy feltámadt, úgy hullt porba minden...És jöttek..jöttek a nehéz órák, kínzó mélyrepülések, - szárnyukat szegte az árulás - a nemzet megtorpant, s visszalépett,...vezérét hívta az "óriást". ...nem volt már sehol..segítség se jött a "honnak", az elit - mint mindig - lábát nyakába vette,...Európa csendet akart...az urak, mint nyulak szétszaladtak, magára hagyták a magyart. Volt aki hajóra szált,...elment...s valahol az "újvilágba" megfogalmazta azt amit addig nem mert. A többiek meg itthon maradtak, keresztre feszítve, vagy halálba űzve, belefulladva a sötét némaságba,..s a nép az " Isten adta nép" meg elindult, kiegyezni életre-halálra. S már nem maradt mit írni zászlókra, falakra, csak azt hogy az Isten is...Isten is így akarta...

 

 

 

JÓZSEF ATTILA

Mintha tiszta ruhát vennél, szűket, és szerényet, ami belülről nagyon feszül,- kezed játszik a kalappal - szemed sötét bogárként alatta ül.

Ó, annyira szeretlek, s annyira szerettelek,- kicsi voltam, s vagyok - szerénynek kellene lennem, de magadhoz emeltél, - én felnézek rád, gyermekként csodállak,- bár felnőtt sosem lettél.

Mennyit szűköltem s fulladtam mikor olvastalak, érezve az elmúlás illatát, s látva az űzött vadat. Papok és szentek megfeszítettek, gyaláztak, elárultak, mert szégyelltek és "féltek", - nem szerettek, mert már nem is reméltek. Még a szirtek is uralni vágytak, s össze súgtak mögötted a bokrok, s kínok közt szülte világod lassan lelkedre rontott.

A kör bezárult, - mert ez lett a nyitja - csapdába estél, de te még mindig önmagad gyötörted és verted,- s már az sem érdekelt, hogy isten vagy ember ad-e kegyelmet.

Bele fulladni egy női testbe örök menedékül, egy érintésre, egy szóra! Megtisztulni vágytál, hogy felkészülhess a pokolra! És széppé válni, amíg fel se nézel, érezni fájdalmas, szépséges dacod, és állni a síneken, egészen addig míg fogad bele nem vacog....

Nem kell sírni, mert nincs miért, mert pont annyi elmenni, mint maradni, mert minden ócska, hitvány, szégyentelen és talmi!
Majd én megőrizlek, magamba zárlak, magamba öllek, leszek gazdája hitednek, szemednek, s köldöködnek! És megszülünk mindent újra, és vajúdunk, s az egekre kiáltunk, s a mondatokkal megütjük a lényeget: és végre értelmet kap vessző és a pont, s az összes ékezet...

 

 

RADNÓTI MIKLÓS

 

A senkik földjén a minden Ő maga, és még csak fejet sem biccent a jelen. Amúgy is lassan mind-mind a semmibe vesznek, s a sok óriás néma kövületként tekint e zűrös jelenre. Hányszor bújtam el soraiban, s éreztem, s véltem felfedezni mennyi szépséget, szerethetőséget hord magában ez a táj, s mennyire hű az ember ha magyar. Általa is erősödött bennem a haza fogalma, s most meg Ő itt bolyong hontalanul, s hazátlan, s még csak meg sem emlékeznek róla. Radnóti Miklós, egy ember, aki magyar.....

 

 

 

KARÁCSONY

Ez is elmúlik mint minden....a napfény táncol a kerítésen...a szomszéd a ráktól krákog, és sziszeg, hogy hol az Isten.
A kutyák átveszik a hatalmat, s fürdőznek a fényben, a húsleves illata átjárja a házat, én meg a szemedet kérdem.
Jó-e itt lenni, és itt maradni, van-e értelme ennek a csendnek, ennek a rendnek?... Az ünnep méhében szundikálva érzem, olyan jó hogy szerethetek, s viszont szeretnek. 

 

 

PISTA ELMENT

 

Egy beszállókártyával kevesebb lett ismét a földön. Tudom ez egy mindennapos történet, a kártyák bevonása folyamatos és megállíthatatlan,... csak hát az érintettség, az ami megállásra és gondolkozásra késztet. Pista másfél éve kapta a figyelmeztetést, hogy esetleg meg kell történnie annak ami mindannyiunk számára elkerülhetetlen, és fel kell készülnie az útra, attól függetlenül hogy van vagy nincs bakancs lista. A rák a tüdőben vert magának szigetet, annak ellenére, hogy önpusztító életmódnak híre- hamva se volt, és az a fránya cigi sem uralta el soha a testét, és hát a szenvedélyek is csak csendesen éltek a szívében. Talán a stressz, a mindennapok monoton zakatolása, indította el a folyamatot....ki tudja....ezek a kérdések már azt hiszem megválaszolatlanul maradnak. Pista elment...a kezdeti remények hamar kétségekkel telítődtek, a test iszonyatos gyorsasággal engedte el az erejét, s így már a léleknek sem maradt igazán szállása, egyre több volt a kifakadás, a düh, és a kétségbe esés, és nem volt kímélet már senkinek, se rokonnak, se barátnak, se istennek, se embernek,...de leginkább önmagának,..annak aztán végleg nem volt kegyelem. December 25.-én este beszélgettünk utoljára, de ez a beszélgetés már nagyon egyoldalú volt, én többnyire csak hallgattam, és készültem a menekülésre, és már nagyon vitt volna a lábam, hogy el innen el,...de valahogy a szívem ott ragadt, és muszáj volt azt a végső kirohanást elviselnem, mert valahogy a zsigereimben éreztem ez az utolsó kitárulkozása. Aztán másnap eltűnt, mint később megtudtam a kórházi ágy megint magába zárta,....és többé már nem engedte el. Egy szomszéd, egy barát volt.... és ha ki megyek az udvarra pillantásom most is átível a kerítésen,...keresem,....figyelem a neszelését,....várom hogy valaki int,...valaki bekapcsolja a rádiót,....de nincs sehol,...csak a szakadt nylonokat veri a szél ebben az őrült, és bolond tavaszt idéző télben. Kinek kinek a hite szerint,...most talán épp ott ül egy felhőn, s lóbálja a lábát akár egy gyerek,..de ha nem, akkor csak fészket ver egy kis időre a rokonok, barátok, és az emberek szívében...

 

 

 

Ez az év is ugyan úgy kezdődött mint a másik,

a sok gond, és nehézség az arcomba beleásít,

mert miért is lenne jobb, miért is lazulhatna el kissé a tested,

ha bajod van, hát bajod van,... magadnak kerested!

S míg a restek sorba állnak, és üdvözülnek,

a napi gondok behálóznak, s rád települnek...

úgy aludnék....úgy menekülnék innen...

fülelek, s hallgatom ahogy százhúszat ver a szívem...

 

 

 

AMI NEM RÓZSASZÍN...

A nő, egy napon a tükörben áll,

ő az aki fehér lovon herceget talál,

mint valami mesébe,

aki nemet mond a gondra, repedezett tenyérre,

s "csak" reményt szeretne gyűjteni, regénybe illő módon,

no meg egy kis lóvét, - könnyebb életet -

hogy legyen, aki kifizesse a csekket és a szolárium bérletet,

hogy ne a kínai kifőzde, meg az anyósa döntse frászba, 

és idegelje, ennél azért egy kicsit többre vágyna,

s nem mindegy, hogy titokban ki dönti az ágyba,

de mindenek felett az a dolgok rendje,

hogy tisztán legyen tartva az elme. ...

Egy idő után már nem szerelemre,

csak a jövőre gondol,

s mielőtt a vágya, s ágya kihűl,

és az üresség már benne némán tombol,

még legyen egy pont az időben, és térben,

ahol menedéket lelve, szerelmeit, s vágyait

beletöltheti a méhében

fogant gyerekbe. És anyává lesz,...kiteljesül,....és elégedett,

mert lesz végre valaki, aki az által ad, - s csak neki ad -

hogy viszont szeret,

s aki akkor sem húzza el a kezét,

ha türelmetlen vagy vele, hanyagolod, s vered. ...

És felneveled,

és felnevel,...

mert így kerek az egész...

s a végén ott áll a nő, - aki általa - megint a tükörbe néz...

 

 

 

Megnyílik az ég - fehér virágszirmokkal telítődik minden - a szív követi az elmét,- a vihar előtti csendben menedéket keresnék. Nem vagyok egyedül, más is keres egy nyitott ajtót, talán befogadnak még egy számkivetett csavargót. Egy kukát megkerülve, annak ellenállva, egy ház ablakánál pihen meg a lába. Homlokát a hűvös ablakon tartva, félre billent fejjel lesi a kék eget, zsolozsmát morzsolva - valaki csak látja - vérző szemmel kérdi:Jézus,.... megérkezett?...

 

 

 

Nincs itt semmi baj, csitulj el szívem. Mosolyogj, hisz nem bánt senki sem. Ha óvatosan emeled, csúsztatod a lábad, nem sértesz meg senkik, s nem marad utánad semmi. A felszínt nem téped, a gondok nem gyötörnek. Örülhetsz: üres pohár vagy,...míg össze nem törnek. A napjaid agymosottak, s könnyűek lesznek - csak sokat kell nevetni! A nap neked süt, s te még is fázol ! - olyan szép ez a Békás tó - Minek pofázol?
Őrzik a rendet - kerítéssel. Kulcs van a zárba. Már mindegy, hogy kívül, vagy belül vagy, ha minden olyan árva. A szíved halkan pumpál - átmossa a véred. MÉG NEM KÉSŐ, HA AKARSZ LÁTNI ! Ha átnézel a rácson, az eget még meg lehet találni........

 

17/08/14

 

no, akkor most egy szamizdatot visszahelyezünk

"V/ezér?/m"....: a megbékélést hirdeti, szájában villog fogsora, tekintete meg azt üzeni, hogy soha, - soha,soha. Áll a spotok előtt, - volt már liberális - most kacérkodik a hittel, Szereti a focit, - talán totózik is - hol ide, hol oda ikszel. Az eszme már annyira magasztos, és fennkölt, s már annyira hithű a bázis, hogy képtelenek észre venni : az egész csak egy parafrázis.

 

17/08/14